Az utolsó portré - búcsú Bárányi Ferenctől

2016. december 10. 23:26

A MÚRE nyári, temesvári riporttáborában beszélgetett Bakó Zoltán kollégánk Bárányi Ferenc orvossal, íróval, egykori miniszterrel, felidézve Égbenyúló kockakövek című könyve történetét. A riportkötet december eleji temesvári bemutatóján hiányoltuk, s alig néhány nap múltán már a halálhírét olvashattuk. A portré egy részletével, egyetemi évei s Temesvárra kerülése történetével búcsúzunk a Bánság e nagyszerű, színes egyéniségétől.

 

Dr. Bárányi Ferenc és Bakó Zoltán

 

Nagyszentmiklóson születtem 1936. május 13-án, onnan aztán elmentünk jobbra-balra, itt a Bánátban lófráltunk, földünk nem volt, pénzünk nem volt, apámnak olyan mestersége, hogy abból megélni nem lehetett, fazekas volt, ahogy ő mondta serbligyáros (serbli = éjjeliedény – ez kicsinyítő forma a német Scherbe „cserép, cserépedény, cserépdarab” szóból, - szerk. megj.). Aztán amikor negyedszerre behívták katonának, azt mondta, csucsu, s átszökött Magyarországra. A magyarok nem vitték el katonának, mert azt mondták, hogy román és megbízhatatlan. Budapesten ért utol minket az ostrom, és az bizony borzalmas volt. Amikor vége volt a bombázásnak, szegény apám szalad arra a városrészre, amit bombáztak, hogy hátha van ott egy döglött ló, amit mások még nem vittek el.” (...)

Aztán hazajöttünk Romániába – bár ne jöttünk volna – a nagy nyomor, az itt ért minket 1946-ban. Verebet fogtunk, varjúfiókát szedtünk ki a fészekből, euphorbiát (kutyatejet) szedtünk, azt ettük spenótként, naná, hogy kenyér nélkül. Emberek haltak meg éhen, akkor olyan világ volt. Na, itt kezdődik az életemnek az érdekes része. A nagy nyomorban élő kamasz gyerek vakon bízott a kommunizmusban. Azt hittem, hogy az tényleg úgy van, ahogy ők mondják. Aztán UTM (Ifjúmunkás Szövetség – IMSZ) titkár lettem középiskolás koromban. És aztán elmentem Marosvásárhelyre az egyetemre. Egy év múlva már én voltam a vásárhelyi városi IMSZ bizottság politikai felelőse.

És akkor jött 1956. Október 23-án hallgattam a dolgokat a rádióban, 24-én összehívtam az 1280 UTM tagot (ennyi volt) és azt mondtam, hogy barátaim, ami Magyarországon történik, az nem ellenforradalom, hanem forradalom, kommunistaellenes, szovjetellenes és pártellenes forradalom. Jól jegyezzétek meg, ezt én mondtam, és aki velem akar tartani, az vigyázzon, mert ennek súlyos következményei lehetnek. Harmadéven nem volt semmi következménye ennek, „csak” kitettek a bentlakásból, elvették az ösztöndíjamat, ott voltam csóré seggel, se lakásom, se kajám. Éjjel vagont pakoltam ki, téglát, fát, legrosszabb volt a meszet kirakni, jaj Istenem, az volt a legrosszabb. És közben lestem, hogy mikor rúgnak seggbe, mert egyfolytában zárták ki az embereket az egyetemről. Hozzám furcsa mód nem nyúlt senki. Akkor. Nem tudtam, hogy miért. Utólag tudtam meg, hogy egy Fazekas János nevű aktivista járt föl akkor Gheorghiu Dejhez, és kérte, hogy most már tisztázzák a marosvásárhelyi dolgokat. Amire Gheorghiu Dej azt mondta – „ia mai daţi pace copiilor ăstora”. Na de meddig tartott a dolog? Jött az államvizsga. Bemegyek a bizottság elé, hogy vizsgázzak, mire azt mondják, hogy nem. A rektorátus döntése szerint két évig le vagyok tiltva az államvizsgáról és csak felcseri beosztásban dolgozhatok. Viszontlátásra. Másnap jött a feleségem – aki akkor még nem volt a feleségem – s elmondta, hogy megkereste az UTM titkár s megfenyegette – ha Bárányihoz megy feleségül, nincs államvizsga. Ő bevállalta. Aztán marxizmusból megbuktatták államvizsgán. Értitek?! Marxizmusból. De ő egy év múlva ismét államvizsgázhatott és akkor átment, természetesen. De én hova menjek? A feleségemet kihelyezték Suceavára kórházi gyakorlatra, mondta, menjek vele. Mentem. Ott volt egy nagy kövér, vörös pakompartos zsidó főorvos, az megörvendett nekem, s amikor megmondtam, hogy nincs államvizsgám azt kérdezte – fütyültél a templomban? Kihelyeztek egy faluba, ahol a lakosság 70 százaléka tetves volt, jelentős része pellagrás. Másutt nem is ismerték ezt a betegséget, az egyetemen sem láttam ilyet soha. Ez a hús-és fehérjehiányos táplálkozástól alakul ki. Jött hozzám egy gyönyörű tizenhat éves lány, az ajka ki volt cserepesedve és a bőre pattogzott fel. Kérdem tőle, te gyermek, ti mit esztek? Puliszkát s hagymát. Húst mikor ettél utoljára? Gondolkozik egy darabig, s azt mondja – karácsonykor. Ez pedig volt júniusban.

Bárányi Ferenc (1936 Nagyszentmiklós - 2016 Budapest)

 

Apám, a nyugdíjas pék – mert közben kitanulta ezt a mesterséget – elment a temesvári egészségügyi igazgatóságra, s beadott egy kérvényt, hogy van egy felcser fia s szeretne egy állást a Bánságban. Azt mondták, nagyszerű, hát kell nekünk a felcser, és kihelyeztek engem egy faluba, ott, ahol belép a Duna Romániába, s ahol a Néra folyik bele. Na, a kettőnek a szögletébe, Nérasolymosra, egy tiszta szerb faluba küldtek. Annyira tiszta szerb falu, hogy még a cigányok is szerbek voltak. A feleségem akkor végzett, s azt mondta, hogy ő Nérasolymosra akar menni. Engedték ész nélkül, hiszen senki nem pályázott erre a körzetre. Aztán megtudták, hogy én is orvos vagyok, lett nagy heuréka, örvendezés. Na, innen 99 kilométerre volt a vasút, télen nem lehetett közlekedni, nyáron is nehezen. Meg kellett tanulni szerbül – ugye, ezt mondanom sem kell. A fiam például jobban beszélt szerbül, mint magyarul, románul meg egyáltalán. Nagyon rendesek voltak a szerbek, Isten áldja őket, elláttak mindennel, olyan bőségben éltünk. Ez egy bánsági falu volt, a Monarchiához tartozott és úgy is viselkedtek. Nagyon jó volt, hat évig voltunk Nérasolymoson. A határ 150-200 méterre volt tőlünk, s ott állandóan szöktek át az emberek. Nem a Dunán mentek át, hanem a Nérán, mert az keskenyebb volt. A román határőrök meg lőttek. Hallottuk a lövéseket, tudtuk is, hogy az éjjel lelőttek egyet vagy kettőt. A halottakat nem, de a sebesülteket és azokat, akiket elkaptak és félholtra vertek, azokat elhozták hozzám. El kellett őket látni, kötözni, tetanusz ellenes injekciót adni, gipszbe tenni (mert agyba-főbe verték őket), erről a körorvosnak természetesen egy kibocsátó cédulát kellett írni, hogy ez történt, elláttam a sebeket, s aláírtam. Na, ezek az én szekuritátés jelentéseim. Ezzel kezdtek ki, amikor egészségügyi miniszter voltam, ’98-ban. Hát persze, hogy aláírtam és lepecsételtem, ...szák meg, hát orvos voltam és azt a beteget el kellett lássam! Ez egy fájdalmas dolog, nem hagyták, hogy csináljam azt miniszterként, amit szerettem volna, mert sok mindent tudtam volna csinálni, volt tapasztalatom. Na, de ez egy más tészta különben, egy fájdalmas dolog.

 

Aztán versenyvizsgával bekerültem Temesvárra. Aneszteziológusi hely volt az idegsebészeten, azt választottam. Emellett volt egy sebészi állás a járóbetegrendelő intézetben, ez nem érdekelt, sem a harmadik, a mentőorvosi. A három helyre 27 vagy 28-an vizsgáztunk. Ezután jött egy év Bukarest, majd három-négy nehéz év Temesváron, amíg elismertettem magam. Akkoriban a sebészek nem bíztak az aneszteziológusban: mi az, hogy elaltatni?! Kiabáljon a beteg, tudja azt, hogy operálják. Nahát, kiabált is a beteg, aztán úgy négy év múlva jöttek a sebészek, hogy kolléga úr, nagyon szépen kérlek, elaltatod ezt a betegemet...? Akkor voltunk Temesváron hárman aneszteziológusok, most vannak harminchárman... Jó volt, mert jól ment. Elismerték a munkámat, különböző vezetőségekbe beválasztottak, pedig nem voltam párttag. Aztán jött a főorvosi vizsga, brioval ment. Azt mondtam magamnak, te Bárányi, be kell iratkozni a doktorátusra, a PhD-re, tudjátok, ez a nagydoktorátus.

Elkezdtünk írogatni, én is, a feleségem is (Bárányiné László Ildikó, sajnos két éve eltávozott, szerk. meg.). Temesváron, Bukarestben, Kolozsváron adtuk ki a könyveket. A forradalom második napján fönn voltam az Opera erkélyén és elmondtam, hogy én a romániai összmagyarság nevében beszélek most, ez most egy rendszerváltoztató forradalom. Itt, emellett az asztal mellett, ahol ülünk, létrehoztuk a Bánsági Magyar Demokrata Szövetséget. Mellénk állt az a kevés, 6,4 százalék magyarság, akik itt éltek a Bánságban. Aztán beválasztottak parlamenti képviselőnek, két évre, mert akkor annyi volt a próbaidős mandátum, aztán a második és harmadik parlamenti választáskor is megválasztottak. Úgyhogy tíz évig voltam parlamenti képviselő. Közben az egészségügyi szakbizottság elnöke voltam nyolc évig. Ez alatt neveztek ki egészségügyi miniszternek (1996. december 12. – 1998. június 24. között töltötte be ezt a tisztséget, amikor az említett támadások miatt lemondott, szerk. megj.), amiről aztán lemondtam, ez nagyon fájdalmas dolog volt nekem, akkor is és most is, de hát Istenem, ezt így kellett csinálni.

Ossza meg másokkal is!

Tweet

Szóljon hozzá!