Búcsú a legidősebb rádióstól

2015. július 15. 16:49

A legidősebb romániai magyar rádiósként ismertük meg Judit nénit 2014 júliusában Farnason, a MÚRE riporttáborának helyszínén. Nagy Klára Judit, aki akkor volt 91 éves, a hétvégén végleg elbúcsúzott tőlünk. Tavaly nyáron készítette a rádióssal az utolsó rádiós interjút Gáspár Sándor (Marosvásárhelyi Rádió), a kötetbe készülő riportjához pedig Simon Judit (Erdélyi Riport) beszélgetett vele. Ez utóbbi riportrészlettel, valamint Rácz Éva tavaly júniusi jegyzetével emlékezünk rá.

 

Halleluja, ha jön a vég

Judit a 91 évével a ház talán legidősebb lakója. Élénk tekintettel fogad, örül, hogy ismét van beszélgetőtársa. Őt is egy régi telefon köti össze a világgal és a házban dolgozókkal. Kolozsvárt lakott, a rádió belső munkatársa volt. Irodalomból és lélektanból diplomázott a Bolyai Egyetemen. „Gaál Gábor oktatta a filozófiát. Huszonöt évig dolgoztam a rádióban. 1978-ban elmentem nyugdíjba. Még szerencse, hogy megöregedtem, mert aztán megszűnt a magyar adás. Rossz volt Ceauşescu alatt, de most sem jó. Gonoszak, irigyek az emberek.”

Amikor Judit fia meghalt, mindent odaadott az unokájának. A lakást is eladta. „Peti Kolozsvárt él, már elmúlt harminc, mégsem akar megnősülni”. A tragédia után a Kolozsvár melletti kis faluba, Kisbányahavasra költözött. „Víz volt, de villany nem. Ami elemmel működött, azt használtam. Sokat olvastam, sétáltam a gyönyörű tájban. Tizenhat évig ott éltem, most nem lakik a házban senki. Talán már nincs is meg.” Körülbelül egy éve került Farnasra, ahová szerinte azért nem jönnek többen, mert azt sem tudják, hol van. „Farnas románul szemétlapátot jelent (a település román neve Sfăraș, a szemétlapátot făraș-nak mondják - szerk megj,), honnan tudnák, hogy itt öregotthon van. Én sem tudtam eddig róla.” Judit azután került a házba, hogy leesett és elmozdult a csípőjébe épített protézis. Műteni kellene újra, de nincs rá pénze. „Én már mindenre felkészültem. Reggel imádkozom, hogy tartson meg az Isten, vagy ha nem, hát nem”. Judit az ágyában olvas és köt, ahogy ő mondja „mókol”. „Ez kitalált szó. Szeretek kitalálni szavakat. Mókolok harisnyát, pulóvert, mikor mit. Valaki jön a faluból és megveszi. Ezzel is besegítek a költségekbe”. Elárulja a szellemi frissesség receptjét: mozogni kell, sok zöldséget, gyümölcsöt enni, mellőzni a zsíros, nehéz ételeket. Mutatja, nem ette meg a gulyást, mert nehéznek találta. Azt is elmondja, szeretett utazni, új városokat, embereket megismerni.

Csend költözik közénk. Judit szólal meg: „Nem vidám itt az élet. Otthonnak hívják, de nem otthon, csak tető van fejünk fölött. Nincs kutyám, macskám, nincs saját bögrém. Nem veszekszem, nem vitatkozom. Ha kell valami, telefonon hívom azt, aki éppen szolgálatos. Telnek a napok egyre másra. Ha jön a vég, azt mondom, halleluja! Átéltem két háborút, három forradalmat, két világválságot. Nem elég? Egyszer meg kell halni. Itt úgy szokás, hogy kimennek enni, és visszamennek a szobába meghalni.”

(Megjelent az Időutazás Farnastól Zsobokig - Kalotaszegi riportok című kötetben. MÚRE, 2014.)

 

 

Kiszállás után az érzés megmarad...

A 60 év alatt megtanulhatta a Kolozsvári Rádió minden munkatársa: a rádióadás elkészítése és a technika kéz a kézben járt. S ma is jár. S az az ördög, amelyről én sem szeretek beszélni, manapság is megviccel minket, néha jó alaposan.

Történt, hogy kaptam egy telefonszámot Rostás-Péter Istvántól: „nem tudom, hogy az övé vagy másé, de ezt a számot kaptam valakitől, aki azt mondta, hogy Farnason az idősotthonban van egy néni, aki rádiózott. Most 90 éves, de szellemileg nagyon friss és meg kellene kérdezni. Nagy Klára Judit. Ki kéne menni...” Oké, mondtam, előbb-utóbb kimegyek, s addig is érdeklődöm.

A nagyváradi száguldó (vagy ahogy hívja magát: totyogó) riporterrel, Szilágyi Aladárral beszélgetve, szóba került a történet. Egy hét múlva Ali bácsi felhívott: „voltam Farnason, valóban ott van a néni, remek szellemi frissességben!” Biztató volt hallani.

Az idő telt, a munka nem volt kevesebb mint máshol. István néha megkérdezte: és Farnas? Mondtam: lesz, nyugi, nem felejtettem el.Ahogy az idő telt, István egyre morcosabban nézett rám: „ne csináld már, 90 éves!”

S eljött a napja, amikor végre valóban felkerekedtünk Maksay Magdival: az ő magnója, az én autóvezetésem s mindkettőnk lelkesedése kellett a riportúthoz, kiszálláshoz Szilágy megyébe, Farnasra, az E60-as út felől megközelítve, Zsobokon is túl, 2 kilométerre. A kavicsos út gödreinek élményéért kárpótolt a réten nyíló pipacsok pírja, a lila és rózsaszínű mezei virágok hada. Megtaláltuk Judit nénit, aki valóban sokmindenre emlékszik, sokat olvas, és nagyon szívesen mesél. Egyetlen panasza: hogy egy félregondozott protézisműtét miatt, ágyhoz kötött. De 91 évesen ma is azt az orvost keresi, aki végre újra megműtené, hogy újra lábra állhasson, s végre hazamehessen Kisbányára, az erdő alján megbújó házikójába. „Nem tudom, mitől félnek az orvosok. Hogy meg fogok halni, azt mondják. De nézzenek rám, hát nem látják, hogy én élni akarok?” – mondja és sugározza minden porcikájával. Aztán elmeséli: azt olvasta, az ember 120 évre van összeszerelve, csak nem jól használja, amit kapott, s ezért nem él annyit. Én meg hozzáteszem: akkor Judit néninek még a negyede hátravan. „Igen!” – vágja rá, s együtt nevetünk a tervein. Mesél.

Irodalomtanárnak tanult, de talán jó is, hogy nem lett tanár, mert a rosszalkodókon esetleg eljárt volna a keze, s azt nem szabad. A rádióhoz kapta a kinevezését. Érdeklődött, hogy milyen ott dolgozni, azt mondta ismerőse: jó! A tájékoztatási osztályon dolgozott. Amikor először kellet rádióban megszólalnia, még a legeslegelső, a Deák Ferenc utca és a Bolyai utca sarkán megüresedett zöldséges helyén kialakított stúdióban, a főnöke a hátrahagyott üres ládák között talált pokrócot a bemondó fejére borította, ez volt a hangszigetelés. Így mondta el: Itt Kolozsvár, aici Radio Cluj – emlékezik vissza.

Kérdezzük a volt kollégákról: „drága barátnőm, Muzsnay Magdi – mondja elsőnek – nagyon sajnáltam. Bemondták a rádióban, hogy vérre lenne szüksége, én fenn a hegyen hallgattam az adást, de mire lejutottam volna, másnapra már meghalt.” Aztán jönnek a többiek a magyar és román szerkesztőségből, és „a nagyvezér, a 150 centi magas Raț” – nevet. S jönnek a riportutak a 10 kilós „kis riportermagnóval”, mert a Philips az kicsit nagyobb és nehezebb volt, olyasmi, mint egy katonai bőrönd. Felsejlik a zötykölődés az IMS hátsó padján, a nagyszerű gépkocsivezetők emléke, s az, amikor a Felektől, a Tordai úton lefelé az IMS-re kiültetve egy konzerves dobozból csepegtette a maradék benzint, hogy le tudjanak érni a Hunyadi térig. Végighallgatni hátborzongató, de Judit néni csak nevet rajta. S emlékszik, amikor felhívták, hogy ha már Váradon van, jó lenne, ha közvetítené a futballmeccset is... „szerettem a sportot, úsztam is, a focitól sem ijedtem meg. Azt mondta a főnököm, Grunea: figyeled, merre megy a labda, azt bemondod, s amikor a hálóba rúgják, bemondod, hogy gól. S közvetítettem!” – emlékszik sugárzó arccal. Elmeséli, hogy Raluca Ripant, az akkor még csak Babes Egyetem rektorát („még nem volt össszeházasítva a kettő”) a köszöntő közben hogyan állította meg kollégája, aki azt tanulta, hogy próba nélkül nincs felvétel. („Ez volt a próba, most tessék megismételni, elvtársnő!” – szólt rá a jól betanított techikus.)

Alig tudunk elköszönni, s ehhez is jut még egy kis móka: „ide kellene varrni egy cippzárat, már régóta mondom” – mutat a szájára Judit néni, akiből nem fogy ki a szó, soha nem ér véget a mese, amelyet 91 éve gyűjt magában, a 70 év előtti bombázásokkal, a Jöjjön velünk! műsoraival együtt, amelynek a következő állomása az, hogy ismét járni tud s végre hazamegy a pisztrángos patak partján álló kicsi házba. Hosszú, viszontagságos és tartalmas életmese, amelynek csak apró töredékét sikerült elmesélni – meghallgatni.

Siettem leírni ezeket a sorokat, és nem azért, mert – az orvosokhoz hasonlóan – attól félnék, hogy Judit néni meghal. Nem, vele még találkozunk, ebben megegyeztünk. De sietnem kell, amíg még a tegnap készült felvétel visszacseng a fülemben, amíg nem törli le más. Például az a sistergés, amit a magnó rögzített ezek helyett a csodás emlékek és a 91 év optimizmusa helyett.

Judit néni, visszajövünk még! Csak kicseréljük a magnót. S talán viszünk még kettőt. Mert azt az életérzést, életigenlést, optimizmust, amelyből mi sokat kaptunk, szeretnénk hangban is, nem csak írásban megosztani a Kolozsvári Rádió hallgatóival.

Rácz Éva

(Az írás korábban megjelent a Kolozsvári Rádió 60 éves évfordulójára készített blogon.) 

Ossza meg másokkal is!

Tweet

Szóljon hozzá!