Valahol várják a lapot – Búcsú Szegedi Lászlótól

2016. február 23. 09:01

Annak, aki nem ismerte, üresen csenghetnek a szavak, amikor azt mondom: megint elvesztettünk egy érzékeny újságírót, aki remek ember volt. Pedig semmi túlzás. Nem a nagy témák, hanem a kisemberek jó tollú és jó szavú újságírója ment el. A figyelmes kolléga, aki nem elsősorban témaérzékeny volt, hanem segítő. Akkor is, amikor már nyugdíjasként lapjaink terjesztésével foglalatoskodott (elegánsabban szólva: előfizetés-szervező volt). Ebben a minőségében igazi intézményemberré vált, egyféle önkéntes szociális munkás. Még akkor is, amikor már inkább ő szorult volna segítségre.

Úgy kéthetente benézett a szerkesztőségbe, régebben egy pohár pálinkára, mostanában inkább csak kávéra. És soha senkiről nem volt egyetlen bántó szava sem. Ha oka lett volna rá, inkább hallgatott. Megannyi remek jegyzettéma minden története. De a megírás már nem hajtotta annyira, inkább mesélt. Hozzátartozott a városképhez, jó volt látni elmaradhatatlan biciklijén, amint egyik olvasótól a másikhoz karikázott éppen.

Hétfőn kora délután is nyílt a szerkesztőség vaskapuja. Ilyenkor ő szokta betolni a bringát az udvarra, de most csak a szél nyithatta ki a kaput, mert senki sem jött. Csak valamivel később a hír. A rossz hír.

Szegedi Laci Csíkszentdomokoson született, hetvenharmadik évében járt. Azt mondogatta, hogy hetvenen túl, az alattomos kórral küzdve – s micsoda küzdő volt! –, már minden nap, minden perc ajándék. Derűsen viselte a sok bajt, ami a legtöbbünket már rég a padlóhoz vágott volna. Ő inkább visszaült a nyeregbe.

Szerettem a nevetését, s utánozhatatlan volt, amilyen kedvesen a nőkhöz tudott szólni. – Leányka – mondogatta, olyan székelyváradiul.

Építész volt, később tervező, 1990 után a Bihari Napló munkatársa. Hamar az olvasók egyik kedvence lett. Megismerték. Szerették. Később a másik napilap, a Reggeli Újság szerkesztőségét erősítette. Bevallom, nem emlékeztem arra, hogy a kilencvenes években az Erdélyi Szépmíves Céh bihari elnöke is volt. Nem igazán tudok úgy gondolni rá, mint aki bárminek az elnöke. Mondom, ő a segítő volt.

Bennünket most a derűje segítsen abban, hogy el tudjuk viselni a veszteséget, fel tudjuk dolgozni, hogy Szegedi Laci nem nyit be többé. Az a bicikli pedig jelképesen a váradi magyar sajtó emlékműve is lehetne. Emlékeztetője annak, hogy menni kell tovább. Hiszen valahol várják a lapot.

 

Szűcs László

Fotó: Csíkos Rolland

Ossza meg másokkal is!

Tweet

Szóljon hozzá!