Vaccság és briccsapat

2016. október 12. 01:06

Olvassuk, halljuk innen-onnan, jól van az úgy is: a magyar ember tud magyarul beszélni, nem kell neki megmondani, mit hogyan mondjon. Ez így igaz is. Persze, mindenki beszéljen úgy, ahogy akar, meg főleg, ahogyan tud. Csakhogy vannak kiemelt beszédhelyzetek. Én azt szoktam mondani, hogy akinek kenyere a nyelv (pl. tanár, pap, színész, újságíró), az beszéljen érthetően.

Az érthetőség az a normaminimum, ami elvárható a médiában dolgozóktól is. Többször írtuk már ebben a rovatban is, hogy nem mindegy, hogyan fogalmazunk, ejtünk, hangsúlyozunk a mikrofon előtt. Azért nem mindegy, mert sérül az érthetőség vagy csak zavaró, amit és ahogyan mondunk. Illetve az sem mindegy, hogy a hallgatóságnak mekkora erőbefektetésre van szüksége ahhoz, hogy felfogja mondandónkat.

Szeptemberi írásunk a mássalhangzók egymásrahatásával foglalkozott. Pontosabban az összeolvadással (adja – aggya, játszik – jáccik) és a teljes hasonulással (teljes – tejjes, anyja – annya). Most arról lesz szó, hogy nem minden esetben érvényesül a fenti szabály: ritkább alakulatokban inkább a részleges hasonulás (csak módosul kiejtésben az egyik mássalhagzó a másik hatására: azt – aszt, vasgyár – vazsgyár) elve szerint kellene ejtenünk szavakat: vadság inkább vatság, mint vaccság.

Összetett szavak esetében, sőt szószerkezetek esetében is gyakori ez a hibázási mód. Nem mindegy, hogy a briccsapat éppen mit is jelent: lehet bridzscsapat vagy brit csapat. A kontextus segít ugyan, de a nem megfelelő hangoztatás többletenergiát von el a hallgatótól.

Félreérthető a mésszínű szerkezet is, és itt a szövegkörnyezet nem biztos, hogy segítségünkre lesz: pedig a mézszínű sárgás árnyalatot jelent, a mészszínű pedig fehéret.

Szintén a mássalhangzók ejtésével kapcsolatos a rövidülés jelensége is: amikor egy hosszú és egy rövid mássalhangzó egymás mellé kerül, akkor a hosszú mássalhangzót röviden ejtjük: otthon – othon, hallgat – halgat, mondd – mond, álldogál – áldogál. Eröltetett, amikor mégis arra törekszünk, hogy hosszan ejtsük ilyen helyzetekben is mássalhangzóinkat, felesleges szüneteket iktat be ilyenkor a beszélő, így változhat az értelmi hangsúlyozás is.

Visszatérve a bevezető gondolathoz, inkább kérésként fogalmazzuk meg, mint felszólításként: beszéljünk úgy a mikrofon előtt, hogy ne sérüljön a megértés, és ne is kelljen azon elméláznunk, vajon melyik szóra is gondolt a bemondó, mert közben megy tovább az adás, mi pedig – hallgatók – lemaradunk róla.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!